Polett
Kitalált személyekkel vagy eseményekkel való...

Jó estét! Polett vagyok.

2010 december 8. | Szerző: Polett* |

Az alkonyat lila fényjátékára ébredtem. A reluxákat még délben, a rekkenő hőségben leengedtem, reménykedtem, hogy valamelyest kirekesztem a már napok óta tartó, kibírhatatlan, forró levegőt. Túlságosan hozzászoktam a bárban uralkodó klímához, igaz, ott mindenképpen szükség volt a hűvösre, lehetetlen lett volna órákon át izzadtság cseppekben úszva táncolni. Még csak két hónapja dolgoztam itt, az új helyemen, a lányok kedvesek voltak, nem éreztem irigységet, a részükről, mint az előző melóhelyen.

Jóleső érzés, hogy ma azt tehetek, amihez éppen kedvem szottyan, pihenőnapom van. Mostani főnököm szerint, nagyon fontos, hogy kipihentek legyünk, azt mondta, a férfiak még nézni sem szeretik a fáradt nőket. A feleségének szépségszalonja van nem messze a bártól, a belváros közepén. Mi, akik nála dolgozunk, kedvezményesen vehetjük igénybe a szolgáltatásokat. Közülünk többen is járnak rendszeresen szoláriumba, kissé túlzásba is viszik.. Én nem szeretem a bezártságot, félek, hogy egyszer bent ragadok, így inkább kihagyom. A barnaságot, kellemes mézszínben azt szeretem, de igazán azt élvezem, ha a Nap fénye játékosan simogatja a testemet. Izgatónak tartom, amikor a csintalan szellők játékosan megérintenek az érzékenyebb zónákban. Ezt a kedvemre való mulatságot ma kihagytam, de talán holnap, kora délelőtt kifekszem a tetőre egy órácskára. Remélem, az a vén kujon a szomszéd házból nem fog távcsővel leskelődni, bár ha ez neki örömet okoz, akkor egészségére, engem nem zavar.

Éppen a konyhába indultam gyors vacsorát összedobni, amikor megcsörrent a telefon. Pillanatra megtorpantam, hogy felvegyem-e, ki hívhat este kilenckor? Péter nem hívhat, a hajóról túl drága lenne. Unott mozdulattal a készülék felé nyúltam.

   – Szia Era! – hallottam meg barátnőm vidám hangját.
   – Detti? Azt mondtad lementek a tóhoz. Itthon maradtál?
   – Dehogy! Itt vagyunk lent és baromi jó a társaság, sajnálhatod, hogy nem jöttél!
   – Majd máskor megyek, megígérem. – mosolyogtam bele a telefonba.
– Era, tulajdonképpen azért hívtalak, kérnék egy szívességet, csak kicsit félve kérem. Hiába ismersz minden titkommal együtt… – kínos csönd lett a vonal másik végén.
   – Bökd már ki! Mit szeretnél? – noszogattam.
   – Szóval, arról lenne szó, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ma érkezett egy vendégem külföldről és már előre megbeszéltünk mindent, én meg totál elfelejtettem, és nem lenne jó, ha elveszíteném, mert piszkosul megéri… – halkult el Detti hangja.
– Te most arra gondolsz, amire én nem szeretnék? – kérdeztem meglepődve.
– Aha. Valahogy úgy. Nagyon rendes pasi, kedves, kimondottan úriember. Az is lehet, hogy csak vacsorázni akar. Nála soha nem lehet tudni, van, amikor csak beszélgetni szeretne.
   – Detti! Te teljesen megőrültél! Tudod, hogy én nem, én csak táncolok, de az nem ugyanaz, amire most te kérsz. És mi lenne, ha Péter megtudná? – kiabáltam dühösen.
   – Ugyan már Era! Honnan tudná meg? Különben is rohadt messze vagytok egymástól. Te itt riszálod a formás feneked, fene tudja ő meg mit csinál a hajón… legalább ne zárkóznál be ennyire! Figyelj Era! Menj el, nem fogsz belehalni és nagyon jól fizet a pali. Akkor is fizet, hacsak beszélgetni van kedve.

Érzékeny pontomat támadta meg Detti. Igen… már sokat gondolkodtam Péter és a köztem lévő kapcsolatról. Csodás és felhőtlen volt vele minden. A nappalok, az éjszakák, a pillanatok… de most nagyon messze van. És valóban… ki tudja mivel ütheti el a szabad óráit a hajón? Egy krupié szinte minden utast ismer. Hirtelen megmagyarázhatatlan dac tört rám, féltékenységgel keveredve, zöld szemek villogását láttam, sátáni kacaj kíséretében. Végül is mi bajom lehetne? Tudok én vigyázni magamra.
– Rendben Detti. De ez az első és utolsó alkalom, hogy kihúzlak a bajból.
– Imádlak Era! Tudtam, hogy számíthatok rád! Van nálad toll? Mondom William elérhetőségét.
Kétségek közt gyötrődve felírtam mindent, a kezem enyhén remegett, és közben mintha egy belső hang kérdezősködött volna: – Mit teszel Era! Miért csinálod? Számat összeszorítva nem hallottam meg. Hátat fordítottam a hangnak.
– Era! Nyugodtan menj taxival, jut majd arra is. Majd hívlak! – Megyek már! – hallottam Detti távoldó hangját, majd süket csönd maradt a vonal másik végén.

Rágyújtottam, kimentem a picinyke teraszra. A hegyek mögött lebukott a Nap, sötétséget hagyva maga után.

A taxi megérkezett az elegáns szállodához. Gyorsan fizettem, szerettem volna minél hamarabb kiszállni, mert egész úton magamon éreztem a taxis fürkésző tekintetét a visszapillantó tükörben. Sietős léptekkel elindultam a kivilágított forgóajtó felé, beléptem az elegáns hallba, a recepció feletti órán fél tizenegy múlt öt perccel. Késtem. Megálltam a pult előtt.
– Segíthetek valamiben? – fordult felém a nálam talán pár évvel idősebb lány.
– William Hardfordot keresem. – a hangom saját fülemnek is ismeretlenül csengett.
– Ó! Természetesen! – némi gúnyt éreztem ki hanghordózásából. – Harmadik emelet, 303 szoba, balra találja a liftet. Kellemes éjszakát!

Lesütött szemmel indultam a lift felé, a recepciós maró tekintetét a hátamban érezve. Az üveg kalitka zajtalanul suhant a magasba. Kiléptem, a folyosó tompa világításában keresgéltem a 303-as szobát. Szívem a torkomban dobogott. – Még elmehetnél! – figyelmeztetett súgva a belső hang. Lesöpörtem a vállamról, nem akartam meghallani. Megálltam a szoba előtt. A 303-as szoba előtt. Lélegzet visszafojtva bekopogtam. Rövidesen halk neszt hallottam, majd lassan kinyílt az ajtó.

Hatvanas éveiben járó, ősz hajú, hideg kékszemű férfi állt az ajtóban. Magas, még most is délceg, korát meghazudtoló megjelenése volt. Kifogástalan szabású Armani öltönyt viselt, selyem nyakkendőjét arany nyakkendőtű szorította le. Szája sarkában titkos félmosoly bújt meg.

– Jó estét! Polett vagyok. – törtem meg a csendet.