2010 december 11. | Szerző: Polett* |

  Ahogy kiléptünk a folyósora, William a falhoz szorított, hátracsavarta a karom, úgy, hogy a hátam ívbe feszüljön. Mohón a nyakamba harapott, valódi fájdalmat okozva. – Ne merj ellenkezni! – suttogta a fülembe visszafojtott hangon. Az ijedtségtől  képtelen voltam gondolkodni, ellenkezésre egyáltalán nem volt bátorságom. Megrémített a hirtelen személyiség változása. Hátracsavart karral vezetett el a szobáig. Belökött az ajtón, és abban a pillanatban félelmetes gyorsasággal szétszaggatta  a ruhám. Egész testemben reszkettem a félelemtől. – Ne merj megmozdulni! -lihegte a fülembe. Féloldalról láttam közeli arcát, düh és mohó kiéhezettség villant sötét szemében. Féltem, hogy fizikailag is bántalmazni fog, nem vágyott kényeztetésre, tombolt benne a birtoklási vágy, amit ott és akkor rajtam élt ki. Durván és kíméletlenül megerőszakolt, de nemcsak kielégülni akart. A leigázásom tette boldoggá. 

    Dolgát végezve lefordult rólam, az üveg asztal felé nyúlt, cigarettára gyújtott.    -Fürödj le, tett rendbe magad! – fújta a plafon felé a kékes füstöt. – A gardróbban találsz magadnak ruhát, a méret biztos jó lesz, soha nem tévedek. A pénzt is ott találod.

   Azért  volt szüksége kurvákra, mert a szabályok nem mindig viselik el a lázadást. A megszokott világot merev korlátok veszik körül.